2020. április 28., kedd

Dream Glow ~ 3. fejezet



Most, hogy már hárman voltak, Jimin sokkal jobban érezte magát. Kezdte visszaszerezni az iskolai hírnevét, viszont leszokott arról, hogy minden lánnyal randizzon - jobban mondva, eggyel sem randizott. 
Újabban elérhetetlenként ismerték, akinek a szívébe csak a barátai fértek be, senki más, így egyre több olyan diák próbált a közelébe férkőzni, “barátkozás” céljából, akiket sosem látott, nem hogy ő, de se Taehyung, se Jungkook. 
Ez például marhára nem hiányzott neki, sem a “régi” életéből, sem a mostaniból - a hamis barátok, akikkel egészen addig voltak világi nagy haverok, ameddig volt pénz, hírnév és csillogás. Ilyenekből bőven kijutott neki az alatt a nyolc év alatt, végül megtanulta, hogy rajtuk kívül mindenki csak a pénzeszsákot látja bennük, meg a fél perc hírnevet, hogy igen, ő bizony Park Jimin barátja, vagy esetleg éppen barátnője volt. Az ő kis naiv lelkét a kezdetleges időkben ez inkább csak tönkretette, sem mint hogy építette volna. 
Éppen ezért is fintorgott kezdetben Jungkook ötletére.
- Kérlek, megígértem a haveromnak, hogy elmegyek a meccsére, de nincs kedvem egyedül menni.
- Nekem meg egyáltalán nincs kedvem menni Kook. Sosem vonzott igazán a kosárlabda, és nem hiszem, hogy pont ez a meccs lenne a sorsdöntő fordulat az életemben - mondta ezt egy unalmas szombat kora esti időpontban Jimin. - Hívd el Taehyungot, ő biztos szívesen megy veled.
- Nem jó, szobafogságot kapott, mert hármas lett a matek dolgozata, egész hétvégén nem mehet sehova - szontyolodott el Jungkook. - Meg különben is, igazából…
- Igazából? - húzta fel a szemöldökét Jimin, ahogy meglátta pirosló arcát szobatársának, pedig legjobb tudomása szerint most semmi zavarbaejtő dolgot nem csinált. Akkor pedig valószínűleg drága barátja felelőtlenül ígérgetett valakinek valamit, amibe őt is bevonta a tudta nélkül.
- Igazából, a haveromnak egyszer meséltem rólad, és azt mondta, hogy szívesen megismerne, én pedig megígértem, hogy eljössz velem… - hajtotta le a fejét. - Ne haragudj.
Jimin csak megforgatta a szemeit; nem haragszik ő, csak megint el lett felejtve, hogy megkérdezze a véleményét erről, és az utolsó pillanatban lett kész tényként tálalva az ígéret, ami miatt úgy sem fogja visszautasítani, hiszen nem akarja se kellemetlen helyzetbe hozni a barátját, se hazugságba kényszeríteni, hogy találjon ki valamit, hogy miért nem megy. 
- Esküszöm, egyszer még lenyakazlak ezért – sóhajtott egy nagyot Jimin, miközben megdörzsölte arcát tenyereivel. – Mikor kezdődik a meccs?
- A meccs az nyolckor... – hagyta nyitva a mondatot Jungkook, Jimin pedig megforgatta szemeit, ahogy látta, hogy a fiatalabbnak ismét rózsás foltok jelentek meg az arcán.
- Aha. És te mit mondtál a haverodnak, mikorra érünk oda? – emelte fel egyik szemöldökét Jimin, ahogy feltápászkodott az ágyról.
- Nem mondtam, hogy sokkal korábban érünk oda, csak fél nyolcat mondtam, de addigra már bent lesznek úgyis az öltözőben, szóval majd csak a meccs után tudlak bemutatni neki – suttogta még mindig a magasabb, és már látszott rajta, hogy a sírás határán volt.
- Kook – fújta ki az eddig bent tartotta levegőt az alacsonyabb, és odament a másik elé. – Mondtam, hogy nem haragszom, nem? – bizonytalanul bólintott a kisebb. – Akkor meg ne legyél már ennyire kétségbe esve. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy nem szóltál hamarabb, de elmegyek veled, mert fontos vagy nekem – Jungkook felnézett a szemeibe, de gyorsan el is kapta a pillantását. – Fontos, hogy te szavahihető ember maradj, hiszen te világ életedben egy őszinte ember voltál, nem akarom, hogy ez már most megváltozzon – úgyis meg fog változni később, de most egy kicsit még abba az álomba akarta ringatni magát Jimin, hogy nem miatta romlott el minden köztük. – Na, vedd a cipődet, kölyök, mert busszal így is több mint húsz perc, mire odaérünk, és már lassan hét óra – ölelte meg Jungkookot, beleborzolt a hajába, és elengedte a fiút, amikor az már nem szipogott.
Fél nyolckor már ott álltak a lelátó első sorában, Jungkook pedig nagyon izgatott volt, hogy hyungjával találkozhat. Jimin nem tudott rájönni, hogy mégis ki lehet a fiatalabb haverja, mert végig csak „hyungként” hivatkozott rá, de ezzel csak jobban ködösített, hiszen Jungkooknál szinte mindenki idősebb volt.
- Most, hogy itt vagyunk, igazán elmondhatnád, hogy mégis kik játszanak egymás ellen – szusszant egyet Jimin, és inkább leült a helyére.
- A BPF játszik az SST-vel  - mondta oda sem pillantva Jungkook, és szinte már pattogott egy helyben.
- Aha, vágom – nézett rá hitetlenül Jimin és felkuncogott, hiszen ez neki nem mondott semmit.
- Jaj, már – dobbantott egyet Jungkook és az idősebb felé fordult. – A Bulletproof játszik a Seoul Sport Teammel – magyarázta, mire felkapta a fejét Jimin. Bulletproof...?
- Jól sejtem, hogy mi a BPF-nek szurkolunk, ugye? – kérdezte reménykedve az idősebb, hiszen ez talán azt is jelentheti, hogy találkozik valakivel, aki kötődik a BTS-hez, aki kötődik... hozzájuk.
- Igen-igen, nézd! – kiáltott Kook, és már mutatott is az egyik kijárat felé, ahol felsorakozott a két csapat, és a hangosbemondóban is felzendült a kommentátor hangja, aki köszöntötte a nézőket, és már mutatta is be a két bevonuló ellenfelet. – Ő az, ott, a csapatkapitány, az az alacsony, Hyung! – mutatott lelkesen kiáltva Jungkook a 7-es mezben játszó fiú felé és integetett olyan vehemensen, hogy majdnem átesett a kordonon, mire a kosaras csak felemelte a fejét és eleresztett egy félmosolyt, majd visszaintett neki.
Jiminnek pedig kihagyott egy ütemet a szíve. Vagy tizet. Ott állt tőle pár méterre Min Yoongi teljes valójában. Amikor ez realizálódott benne, olyan iramban próbálta behozni a lemaradást a szíve, hogy hirtelen megszédült, és ő is majdnem átesett a kordonon, ahogy nekicsapódva, hitetlenül, hatalmasra kerekedett szemekkel ingatta a fejét.
- Ő? – kérdezte Kookot, szinte rákiáltva. – Ő a te hyungod? – jártatta Yoongi és Kook között a szemeit szájtátva. Nem akarta elhinni. Fogalma sem volt, hogy vele hogyan is találkozhatna, a többiekkel már nagyjából eltervezte, hogy hogyan is férkőzhetne hozzájuk, de Yoongihoz... És ő még majdnem dühös lett Kookra, hogy elrángatta!
- Igen! Ugye milyen menő? – nézte áhitattal és kisebb pírral az arcán a kisebb a csapatkapitányt, és innentől kezdve se ő, se Jimin nem vették le a szemüket a fiúról.
Annyira... annyira boldog volt Jimin. El sem hitte, hogy végre egy lépéssel megint közelebb került, hogy összeszedje a csapattársait, és eszébe jutott hogy őt egyébként is körülbelül ilyenkor ismerte meg, de fogalma sem volt, hogy hogyan és milyen körülmények között. Képtelen volt levenni a szemét a fiatal, szélsebesenfutó fiúról, akinek annyira precíz volt a labdavezetése és a ziccere, amennyire pontosnak még sosem látta az elmúlt nyolc év alatt.
Egy pillanatra elgondolkodott Jimin, ahogy Yoongi már a második három pontos kosarat dobta be. Az idősebb fiúról mind tudták, hogy szeret és tud is kosarazni, de valahányszor kérdezték interjúkon, műsorokban, vagy ha csak beszélgettek is egymás között erről, mindig azt mondta, hogy ő világ életében a zenével akart foglalkozni – producerként, vagy dalszöveg íróként esetleg zeneszerzőként, mindegy volt, csak a zenéhez köze legyen –, és Jimin, most, hogy itt állta kordon mellett és látta Yoongi szemében a szenvedélyt, ahogy koncentrált a csapattársaira, egyszerűen nem értette.
Miért nem lett Yoongiból világhírű kosaras? Miért hagyta ott a sportot, mikor még egy szigorú sportkritikusnak is feltűnt volna, hogy Yoongi kivételes tehetség?
Jimint fájóan csapta arcul a valóság – mert itt a BTS még gondolat sem volt, nem hogy álom.
Valószínűleg ekkor, nyolc évvel korábban, Yoongi valóban azt tervezte, hogy profi sportoló lesz, és meghódítja a világot... Jungkookkal az oldalán.
Ácsi. Hogy mi van?!
- Szia Apróság – mosolygott szélesen Yoongi, és egy apró puszit adott Jungkook ajkaira. Jungkook ártatlan, tiszta ajkaira!
- Szia, hyung... – vörösödött el Jungkook annyira, hogy félő volt, menten agyvérzést kap a fiú. – Szóval... Ő az, akiről meséltem neked, hyung, ő itt Jimin.
- Áh, te vagy a híres Jimin hyung? – vigyorodott el Yoongi, ahogy Jimin döbbent valójára nézett. – Kookie rengeteget áradozott már rólad – nyújtotta a kezét egy kézfogásra az idősebb, Jiminnek pedig leesett az álla.
Sokat áradozott? Híres Jimin hyung? Végül, és nem utolsó sorban pedig Kookie? Kookie?! Hát mi a szentséges atyaúristen történik itt?
- Heló – fogadta el Yoongi kezét Jimin, bár még mindig nem ébredt fel a döbbenetből, főleg amikor Kookie (!) szégyenlősen, irulva-pirulva, enyhén meglökte könyökével a kosaras fiú kezét, majd az arcát beletemette a másik nyakába. Jimin teljesen elvesztette a fonalat.
Mi a fenét nem vett még észre az elmúlt nyolc évben?
Gondolataiból a félidő lejártának a jelzése ébresztette fel, Yoongi pedig intett neki egyet, Jungkooknak ismét az ajkain landolt egy puszi, majd visszakocogott a csapattársaihoz.
- Jimin...
- Ne! Most ne, Jungkook – fordult vissza a meccshez Jimin, és most már nem az ámulattól nem szólt a fiatalabbhoz, hanem a mérhetetlen... csalódottságtól. Csalódott magában. Kook elvileg a legjobb barátja, erről mégsem szólt neki, egészen biztos, hogy nem szólt neki, mert akkor Jungkook nem reagált volna így, ahogy, és meg se lepte az ő reakciója. Nem bírta tovább. – De úgy mégis, mi a fenét gondoltál, Jungkook? – fordult ingerülten a fiatalabbhoz, és őszintén meglepődött, ahogy a fiú nem a korlátnak támaszkodva, hanem a székére roskadva, tenyereibe temetett arccal sírt. Nem is sírt, zokogott. – Kook... – sóhajtott egyet Jimin, aztán még százat, majd leült mellé, és vállára tette a kezét.
Jungkook nem hogy megnyugodott volna ettől a mozdulattól, még jobban rákezdett, mire Jimin felpattant mellőle és elindult ki a csarnokból. Életében nem sietett még ennyire a büfénél, mert érezte, hogy Jungkook most iszonyatosan megijedt, és ahogy megkapta az üveget, szinte rohant vissza a fiúhoz.
- Jungkook? – ült vissza a fiú mellé, aki egyre erősebben zokogott, és ahogy megpillantotta, hogy barátja visszajött, semmivel nem foglalkozva borult a nyakába. – Kook... Nyugalom, semmi baj – kezdte el simogatni a fiú hátát, majd finoman eltolta magától, kinyitotta a vizespalackot, és megvárta, amíg a fiú iszik egy pár kortyot, csak annyit, hogy kicsit csendesüljön a sírása. Nos, ez nagyjából húsz percet vett igénybe, miközben Jimin folyamatosan simogatta a fiatalabb hátát.
- Köszönöm – szólalt meg akadozva, a sírástól még rekedt és fátyolos hanggal Jungkook. – Jimin, én annyira sajnálom, kérlek, ne utálj meg, Jimin, én tényl-
- Befejezted? – mosolyodott el vérszegényen Jimin. – Nem haragszom, csak elképesztően meglepett, jobban mint bármi valaha – és igazat mondott. A nyolc év alatt most lepődött meg a legjobban, és nem is tudta a helyén kezelni a dolgot hirtelen. Szabályosan leüvöltötte a kisebb fiút, anélkül, hogy az bármit is mondott vagy tett volna, ami rossz. Soha, soha életében nem beszélt még így a kisebbel.
Jungkook nem szólalt meg, és már lassan a meccsnek is vége lett, a két fiú közötti csendet pedig Yoongi szakította meg, ahogy beugrott a kordon mögé, és magához rántotta a csendben hüppögő fiút.
- Nos, Park Jimin, várj meg kint az Aprósággal együtt a csarnok előtt, majd szeretnék veled beszélni – Jimin csak bólintott, és nézte, ahogy Yoongi gyengéden a kezei közé veszi az apró, kipirosodott, könnyáztatta arcot, hüvelykujjával kisimogatta Jungkook szemei sarkából a szomorúság utolsó bizonyítékait, majd egy apró csókot adott a fiú szemeire, az orrára és a szájára, utána elengedte, és ő is elindult az öltözőbe.
Jimin nézte a lehajtott fejű fiút földbe gyökerezett lábakkal, majd megfogta gyengéden a karját, és elkezdte kihúzni, a sorok közül, és a csarnok bejáratáig meg sem állt, csak ott engedte el Jungkook könyökét. Megfordult, és ismét csak nézni tudta a fiút, aki ott állt, átölelve saját magát, lehajtott fejjel, görnyedten, megtörve, szemeiből pedig csendesen folytak a könnyek ismét.
Iszonyatosan szégyellte magát Jimin, elképzelni sem tudta, hogy hogy beszélhetett így a legjobb barátjával, az ártatlan és apró Jungkookkal, a maknaéval, azzal, akit soha nem gondolta volna, hogy valaha is az életben meg fog bántani, és most mégis megtette, nem is akárhogyan.
Hirtelen megragadta Jungkook karját, aki megriadt a hirtelen mozdulattól, de most nem érdekelte, csak magához rántotta és szorosan megölelte, egyik karját a fiú derekán tartva, a másikkal pedig fejét a nyakához hajtotta és haját kezdte simogatni.
- Sajnálom, Kook, annyira sajnálom – suttogta kásás hangon, a gombócot alig tudva lenyelni, ami fojtogatta. Jungkook megremegett, és karjait Jimin teste köré fonta, és ismét kifakadt belőle a sírás, de csak ölelte és ölelte egyre szorosabban az idősebbet, Jimin pedig a világ minden kincséért sem engedte volna el, csak suttogta a másik fülébe a bocsánat kéréseket, miközben simogatta a fiú haját.
- Remélem megérte – szólalt meg mellettük a kosaras fiú, cinikusan, némileg dühösen és szarkazmustól csöpögő hanggal. – Tudod, többet vártam tőled, miután Jungkook akkora szeretettel és rajongással beszélt rólad. Meg sem fordult a fejemben, hogy a „világ legjobb barátja” képes lesz így megríkatni egy kisfiút.
- Sajnálom, hyung – hajtotta le a fejét Jimin. Az egyébként is bűntudattól szorongó szívét Yoongi csak még jobban növelte, egy pillanatig levegőt sem kapott, a mardosó érzéstől, ami már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Lassan engedte el Jungkookot és Yoongi felé fordult. – Iszonyúan sajnálom, csak... megdöbbentem, érted? Megijedtem – magyarázkodott kínosan Jimin. – Annyira... szégyellem magam.
- Szégyellheted is – lépett közelebb Kookhoz Yoongi, és egy kezével átölelte derekát.
- Kérlek, csak engedd, hogy továbbra is mellette lehessek. Az életemre esküszöm, hogy jó barátja leszek Jungkooknak, csak... értsd meg, hogy féltem őt. Megijedtem, hogy elvesztem az ártatlan Jungkookot, hiszen még annyira fiatal...
- Ne tőlem kérj bocsánatot, és ne nekem magyarázkodj.
- Hyung... – szólalt meg Jungkook is. – Ne bántsd Jimint. Nem mondtam el, hogy van valakim.
- Ez nem mentség – szólalt meg teljesen egyszerre Jimin és Yoongi. Yoongi ekkor ránézett Jiminre, aki lehajtott fejjel állt mellettük, végül Yoongi felsóhajtott.
- Rendben van – bólintott egyet Yoongi és hátranézett, ahogy a kisbusz előtt már csak az edzőjük állt. – Mennem kell, Apróság -nyomott egy apró puszit a fiatalabb nedves, piros arcára -, ti pedig – nézett ezúttal Jiminre -, beszéljétek ezt meg. Bízom benned, Park Jimin – ezzel elindult, majd még hallotta, hogy Jimin utána kiált egy köszönömöt, Yoongi pedig elmosolyodott. Tulajdonképpen pont ezt várta tőle, és tényleg bízott benne. Látta rajta, hogy csak féltette a kisebbet, ez pedig megnyugtatta. Park Jimin valóban jó barátja Jungkooknak.
Aznap éjszaka Jungkook álomba sírta magát, de nem volt egyedül. Park Jimin szorosan ölelte egész éjszaka, és folyamatosan sajnálomokat suttogott a kisebb fülébe.
Nem így képzelte el az első találkozást Yoongival.