Wings of my Heart ~ 4. fejezet

A feszültség, ami eddig is uralkodott a nappalin, miután a fiúk elmentek már szó szerint tapinthatóvá vált. És hangossá. Lassan tíz perce kiabált egymással Kihyun és Hyungwon, és akárhogy próbálkozott Jooheon, nem tudta őket lenyugtatni.

– Különben is, mi a fenéért kellene elhinnem azt a baromságot, amit próbáltatok nekem bemesélni? Angyal, én? Ugyan már, Kihyun, nem vagyok gyerek, hogy bevegyem az efféle dajkameséket! Te meg ne fogdoss már, az isten verje meg! – tépte ki a karját Jooheon gyenge szorításából, de ez a mondata volt az utolsó csepp a pohárban.

Hirtelen fülsiketítő csend lett a nappaliban, ahogy Kihyun tenyere csattant Hyungwon arcán, a fiú pedig döbbenten fordult vissza az alacsonyabb felé.

– Még egyszer meghallak szitkozódni, és nem érdekel az Úr akarata, kiváglak az utcára, és mehetsz, amerre látsz! – fújtatott dühösen Kihyun. – Szerinted miért van az a két hatalmas és mély seb a hátadon? Angyal voltál Hyungwon, fogd fel végre, nem viselkedhetsz így! 

– A kulcsszó a voltam! Úgy viselkedek, ahogy akarok! – nézett a szemeibe Hyungwon ijesztően nyugodt és mély hangon, Jooheon pedig riadtan kapkodta kettejük között a fejét, és hirtelen sírni támadt kedve. Pontosan tudta, hogy Kihyun másodpercek alatt veszti el a türelmét, de ezt még tőle sem várta volna. – Ti pedig tudtommal még mindig angyalok vagytok, habár semmi bizonyítékotok sincs… - Hyungwon szavai elakadtak, ahogy Kihyun indulatosan széttárta hatalmas, hófehér szárnyait. – Oké, de ez még nem bizonyíték, ez lehet bármilyen trükk, ami…

– Nem trükk – szólalt meg halkan Jooheon is. – Két esetben látható az angyalok szárnya. Egyik esetben csak isteni lény láthatja, azaz angyal, vagy bukott angyal, a másik eset, hogy hívő ember. A szárnyunkat épp ezért kell láthatatlanná tennünk, ha emberek közé megyünk, hiszen Isten Országáról egyszerű ember semmi mást nem tudhat meg, mint amit maga az Úr is kijelentett – magyarázott türelmesen Jooheon. – Mivel előszeretettel szitkozódsz, és alapvetően a hitetlenséged vezetett a szárnyvesztéshez, nem vagy hívő ember, így te csak azért láthatod, mert isteni lény voltál. Angyal voltál. Most pedig, hogy van bizonyítékod arra is, hogy valóban angyal voltál, és arra is, hogy mi valóban angyalok vagyunk, kérlek titeket, fejezzétek be. Sehova nem vezet, ha ordítoztok egymással. 

Hyungwon csak dühösen szusszantott egyet, hiszen ezzel nem tudott és igazából nem is akart vitába szállni, inkább csak visszament a hálószobájába, és maga után becsapva az ajtót jelezte a két angyalnak, hogy nem szeretné őket pár órán keresztül látni. Levetette magát az ágyra, majd a hátára fordult, de hangosan fel is szisszent. Nem volt még annyira jól a háta, mint amennyire látszott. Sajgott, zsibbadt, és néha a karjait is alig tudta mozgatni, annyira nyilallt bele a fájdalom, de… nem akarta ezekkel traktálni Kihyunékat.

Hiába nem mutatta, Hyungwon imádott velük lakni és egészen idáig egyszer sem veszekedett egyikükkel sem. Jooheonnal egyszerűen lehetetlen is lett volna, neki teljesen elhitte, hogy valamiféle endorfin-túltengéses angyal, és emellett birkanyugalommal is rendelkezett, ami határozottan ragadós volt. Kivéve most. Iszonyúan felidegesítette Hyungwont a tény, hogy Kihyun a tudta nélkül intézkedett. Pedig alapvetően imádta Kihyunt. Volt benne valami anyai attitűd, egyfajta féltőn szeretés és gondoskodás, amit Hyungwon, mióta itt lakott, minden nap megtapasztalt. Lehetett szó ebédről, vagy csak arról, ha bármire szüksége volt, a sebei óvatos és gyengéd kezeléséről, a kedves, bár néha idegesítő hajborzolásról. Viszont hihetetlenül lobbanékony természete miatt imádta cukkolni is, amit Kihyun már kissé nehezebben viselt, de olyankor Jooheon vigyorogva nyugtatta le az ideges angyalt. Igen, személyiségénél fogva Hyungwon tökéletesen elhitte, hogy Kihyun is egy angyal, csak ha tovább folytatták volna a veszekedést, még az is az alacsonyabbik hibája lett volna, hogy télen korábban sötétedik.

Sóhajtva masszírozta meg a halántékát, majd levett a polcról egy pár napja Jooheon szobájából elcsent könyvet és az ágyra visszahasalva folytatta tovább, ahol abbahagyta. Egyszer csak kopogásra lett figyelmes, mire felkapta a fejét és döbbenten konstatálta, hogy már erősen este lehet, hiszen odakint teljesen sötét volt. 

– Gyere! – szólt Hyungwon és pár másodperc múlva Kihyun dugta be a fejét az ajtón.

– Bejöhetek? – válaszul Hyungwon csak becsukta a könyvet, aminek már a vége felé járt, és az ajtóval szembefordulva felült az ágyon, mire Kihyun is beljebb lépett, majd becsukva az ajtót, leült az ágyra. – Hogy van a hátad? – kérdezte gondoskodóan, Hyungwon pedig legszívesebben elmosolyodott volna. 

– Tűrhetően. Nem fáj, csak ha hirtelen dőlök hátra, vagy ha sokáig támaszkodom az alkaromon.

– Megnézhetem? – kérdezte Kihyun csendesen, Hyungwon pedig már le is kapta magáról a pólót és hátat fordított az angyalnak. Kisvártatva megérezte a langyos tenyeret hátán, ahogy óvatosan végigsimított rajta, és hitetlenkedve elmosolyodott. Ugyanazzal a gondoskodással ért hozzá Kihyun, mint a veszekedésük előtt, és pontosan ugyanaz a féltés és törődés csillogott a szemeiben amikor belépett a szobába, mint mikor először felébredt. Igen, Kihyun tényleg egy angyal volt. – Megerőltetted, vagy megütötted a hátadat vagy a karodat?

– Nem, miért? – pillantott hátra Hyungwon, ahogy megérezte Kihyun ujjait a sebek felületén.

– Pirosabb, mint szokott lenni, és körülötte kicsit be van lilulva. Biztosan nem történt semmi? 

– Nem csináltam semmit, ne aggódj, nem fáj. Nem egy átlagos sérülés, nem is gyógyul átlagosan –mosolyodott el Hyungwon, majd felvette a pólóját és Kihyunnal szembefordult. 

– Az arcod…? – kérdezte bátortalanul Kihyun, és nem is nézett Hyungwon szemébe, de a szőkeség is inkább a kezeit fixírozta az ölében.

– Nem fáj igazából… legalábbis fizikailag nem fáj. Nagyobbat csattant, mint amekkorát ütöttél – mosolyodott el vérszegényen Hyungwon. – Plusz meg is érdemeltem. Gyakorlatilag azóta nyafogok, hogy idekerültem, és hiába tudom, hogy… azok vagytok, amik, mégis szitkozódom. Meg se köszöntem, hogy lényegében elláttok, nekem csak annyi a dolgom, hogy élek…

– Ugyan – mosolyodott el Kihyun, és megpaskolta Hyungwon térdét. – Igazából… abban a pillanatban megbántam, ahogy megütöttelek. Soha nem bántottam még senkit, hiába vagyok hirtelenharagú… Fogalmam sincs mit fogok ezért kapni az Úrtól – nevetett kényszeredetten, mire Hyungwon elsuttogott egy „Ne haragudj!”-ot. 

– Kihyun? – a kérdésre csak bíztatóan nézett rá a másik, hogy folytassa. – Megmutatod még egyszer a… szárnyaidat? – kérdezte bizonytalanul a szőkeség, mire Kihyun csak elmosolyodott és az ágy végéhez állt, majd egészen minimális légmozgást keltve széttárta a szárnyait. Hyungwon elbűvölten nézte a szárnyakat, Kihyun pedig visszaült mellé. – Megfoghatom?

– Persze – nevette el magát az alacsony angyal.

Hyungwon megbabonázva, lágyan simított végig a hófehér és puha tollakon. Kisebb és nagyobb tollak voltak rétegződve szabályos rendben. Annyira igazinak, élőnek és… egyáltalán nem eviláginak tűntek a hatalmas szárnyak. 

– Nekem is ilyen szárnyaim voltak? – kérdezte Hyungwon, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az elbűvölő tollazatról, amit Kihyun mosolyogva figyelt. – Már értem, hogy miért fájhatott annyira, valahogy sokkal… kisebbnek képzeltem, és nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire a részed. Ezt érzed? – pillantott Kihyunra és egy ujjal végigsimított egy tollon a szárnya töve közelében, mire Kihyun kuncogott egyet.

– Érzem, és csikis, szóval nyugodtan befejezheted – vigyorodott el, ahogy lefogta Hyungwon kezeit. – Igen, ezért mondtam azt, hogy lényegében kiszakítottak belőled valamit, ami a részed volt, és hozzád tartozott. Hogy mondjak egy morbid példát, lényegében olyan érzés lehetett, mintha most valaki odamenne egy emberhez, és kitépné a karját a helyéről – Hyungwon elfintorodott és elengedte Kihyun szárnyát. – Szóval teljesen a lényünk része. Régebben az embereknek is volt szárnya, de ez a kiváltság megszűnt, és ma már csak a helye van meg, a lapockacsont. 

– És… komolyan tudtok vele repülni is? – kérdezte gyermeki naivsággal és kíváncsisággal Hyungwon, mire Kihyun elnevette magát. – Most mi van? Nekem fogalmam sincs róla, nem emlékszem – ült Kihyun mellé a szőke és átölelte felhúzott lábait, állát pedig térdére fektette.

– Igen, tényleg tudunk repülni. Mit gondolsz, hogy hozott el észrevétlenül Jooheon a városközpontból ide, miközben te teljesen eszméletlen voltál? – Hyungwon csak megvonta a vállát, az alacsony angyal pedig sóhajtott egyet. – Tudod mire jó még a szárnyunk? – csak egy morgást kapott válaszul. – Ülj egy kicsit közelebb! – Hyungwon teljesen Kihyun mellé ült, szinte összeért a lábuk, mire Kihyun elmosolyodott, és egyik szárnyával körbeölelte Hyungwon testét és teljesen magához húzta. Hyungwon döbbenten pislogott a szárny ölelésében, ahogy az kellemes meleget, meghatározhatatlanul tiszta és kellemes illatot árasztott magából és olyan biztonságosnak tűnt, mintha már soha többé nem tudná bántani senki. – Na, milyen érzés? – kérdezte halkan Kihyun, ahogy megérezte, hogy a fiatalabb a vállára hajtja a fejét.

– Nem is tudom… talán – gondolkodott el. – Olyan, mintha… hazaértem volna – válaszolt halkan, mosolygós hangon, ebből a válaszból pedig Kihyun biztosan tudta, hogy egyszer vissza fognak térni Hyungwon emlékei. Pár perc elteltével viszont hirtelen ült fel és fordult szembe Kihyunnal, aki szépen lassan visszahúzta a szárnyait. – Egyébként… miért pont irodalom szak? – Kihyun láthatóan megkönnyebbült a kérdéstől, egészen idáig feszült volt. Nem tudta, hogyan hozhatná fel újra a témát úgy, hogy a szőke fiú ne legyen dühös, de így sokkal egyszerűbb volt.

– Odafent, mikor egyszer-kétszer láttalak, mindig olvastál valamit, és az egyetlen dolog, amit komolyan vettél, az a költészet volt – mosolyodott el Kihyun nosztalgikusan. – Illetve mostanában rejtélyes módon tűnnek el a legkülönbözőbb könyvek a szobánkból és valami még rejtélyesebb oknál fogva, mindig itt találjuk meg őket, a polcodon, az éjjeliszekrényeden, vagy – pillantott Hyungwon mellé – az ágyadban.

– Érthetetlen – húzódott Hyungwon szája is egy széles mosolyra. – Úgy látszik, sokkal többet tudtok rólam, mint amennyit elárultok.

– Nem feltétlen. Én csak párszor láttalak téged és csak mendemondákat hallottam rólad. Te voltál a fiú, aki semmit nem hitt el. Mindenre magyarázatot vártál, és ez mostanra sem változott. Vannak dolgok, amiket viszont tudunk, és tényleg nem mondhatunk el neked. Az Úr akarata, ne forgasd a szemed – keményedett meg Kihyun hangja, de a következő pillanatban ismét ellágyult. – Egyébként csak azt akartam megkérdezni, hogy kérsz-e vacsorát.

Hyungwon felnevetett a kérdés hallatán, de amikor meglátta Kihyun kérdő pillantását, csak megrázta a fejét és mosolyogva válaszolt.

– Nem, anya, nem kérek – most Kihyun forgatta a szemét és Hyungwon hajába beleborzolva kiment a szobából.

*

Tíz perc feszült csend után Minhyuk nem bírta tovább és Hoseoknak szegezte a kérdést.

– Mondd, mit csinálsz?

Hoseok felnézett egy könyvből és értetlenül nézett szőke barátjára. 

– Úgy értem, mit csinálsz itt, a könyvtárban. Az elmúlt három évben nem láttalak a könyvtárban, most pedig… már a vizsgaidőszaknak is vége van, a félév második hete, szóval… még különösebb, hogy itt látlak. Tehát… miért vagy itt?

Hoseok lerakta a tollát a füzetre, amibe jegyzetelt és az asztalra rakta a tankönyvet is, ami eddig az ölében pihent.

– Tanulok – ebben a pillanatban Minhyuk kiejtette a kezéből a tollat. – Most mi van? Kupi van az íróasztalomon a szobában, és lusta voltam összepakolni, ezért bejöttem a könyvtárba tanulni.

Jó, hát, akkor még teljesen nem vesztette el a barátját, ez határozottan megnyugtatta Minhyukot, aztán Hyunwoo ült le az asztalukhoz.

– Sziasztok! Hát te, Hoseok? – nézett a fiúra meglepődve Hyunwoo is, mire Hoseok szemforgatva válaszolt.

– Tanulok.

Újabb három perc telt el kínos csendben, és csak a többi tanuló halk sutyorgását, könyvlapozgatást és Hoseok tollának kopogását lehetett hallani, ahogy a könyvből jegyzetelt.

– Szerintem hazudik – szólalt meg végül újra Minhyuk, miután realizálta, hogy barátjuk tényleg a könyvből jegyzetelt és tényleg ahhoz a beadandóhoz gyűjtött anyagot, amit megadott a tanáruk. Tizenöt percig intenzíven bámulták mind a ketten a barna hajú srácot, aki végül ledobta a tollát és idegesen pillantott rájuk.

– Tudjátok, elég zavaró ám, ha a pofámba bámultok mind a ketten, mintha minimum cirkuszi majom lennék. Igen, tanulok, váó, lépjetek túl rajta, tudok ilyet is. Vagy zavar? Abbahagyhatom, de Minhyuk, te rinyáltál érte a legtöbbet, hogy sosem tanulok…

– Isten ments! Én csak örülök, hogy úgy döntöttél, használod is azt, ami a fejedben van és jobb helyeken agynak hívják, csak tudod…

– Meglepő – fejezte be a szőke gondolatát Hyunwoo, mire a másik hevesen bólogatni kezdett. 

Hitetlenül elnevette magát Hoseok, és inkább becsukta a könyvet, tudva, hogy ma már nem fog a könyvtárban tanulni, különben barátai a végén még szívrohamban fog meghalni, ha netalántán még lapoz is egyet a könyvben. 

– Tudjátok mit? Inkább menjünk, mert fél óra múlva előadásunk lesz és én még venni akartam magamnak kaját – dobálta bele cuccait a táskájába és megindult kifelé, a másik kettő pedig mögötte indult meg teljesen letaglózva az előbb hallottaktól. 

Amint lementek a büfébe, ahogy véget ért az előadásuk, és Hoseok egy „Nincs értelme az életemnek!” felkiáltással dőlt az egyik asztalra, már tényleg nem értették a fiút. Körbenéztek, majd Minhyuk felsóhajtott, és levágódott az asztal másik oldalán található székbe. Minden értelmet nyert.

– Hát ennek meg mi baja van már megint? – érkezett meg Kihyun is négy kávéval a kezében, hogy odaadja a többieknek.

– Élete jelenlegi szerelme éppen élete volt szerelme társaságában eszik egy szendvicset, és még beszélgetnek is – mutatott maga mögé Minhyuk, és Kihyun arra az irányba nézve meglátta, ahogy Hyungwon épp Hoseok volt barátnőjével beszélget, és néha nevetgélnek.

– Hyungwon szociális életet él, meg a barátnőd is. Na és? Én is szoktam nevetni a bődületes baromságaidon, sőt, múltkor még kávét is vettem neked. Mi a különbség? – kérdezte Hoseokot Hyunwoo, és biccentett egyet Kihyunnak köszönet képpen a kávéért.

– De te ezt nem értheted! – szólalt meg elgyötört hangon a még mindig az asztalon fetrengő fiú. – Ő… ő Hyungwon, érted? Irodalom szakos, és… és nézz már rá! – továbbra sem értették a fiú problémáját, pontosabban, Minhyuk sejtette, de a többiek nem értették. – Még csak nem is köszönt ide nekünk, fel sem ismert minket, pedig alig van másfél hete, hogy találkoztunk vele és…

– Oké, Hoseok, felfogtuk, rá vagy indulva Hyungwonra. Megértelek, tényleg szép a srác, de…

– Nem simán szép, Minhyuk… ő… gyönyörű, és a mosolya…

– Jó, oké, akkor gyönyörű – szakította félbe a következő ódáját a szőke srác -, de attól, hogy leült valakivel beszélni, még nem járnak, ne csinálj már úgy, mint aki meg van halva – forgatta szemeit Minhyuk. – Fogadjunk, hogy azért voltál a könyvtárban, mert irodalom szakos és őt vártad, hátha felmegy, és azért tanultál, hogy ne higgyen a srác segghülyének, igazam van? – vigyorodott el mindentudóan Minhyuk, mire csak egy rajtakapott nyögés hagyta el Hoseok száját. – Tudtam.