Wings of my Heart - 15. fejezet (vége)

Hyungwon otthon, azaz Kihyunéknál, szenvedett a kanapén. Nagyokat sóhajtozott, kapcsolgatta a tévét, hol fejjel lefelé lógott az ülőgarnitúráról, hol végigfeküdt rajta, dobolt az ujjaival a díszpárnákon, amikor azt is megunta ismét felült, és a folyamat kezdődött elölről. Minden testhelyzet-változtatás között pedig maximum két perc telt el. Jooheon szórakozottan nézte a kínlódó bukott angyalt, miközben azon agyalt, vajon kedves társa hányszor csapta volna már le, az elmúlt három órában, amióta ezt műveli Hyungwon. Egy darabig még tűrte, végül ő is megunta.

- Mondd, neked nem kellene tanulni? Tudtommal még van egy vizsgád – kérdezte mosolyogva Jooheon, de ez a mosoly is inkább az a szurkálódó fajta volt, nem pedig a jól ismert, kedves és megértő mosoly.

- De nem tudok – nézett rá kétségbeesetten Hyungwon. – Megvannak a tételeim, ki is vannak dolgozva, de egyszerűen semmi nem marad meg a fejemben! Egy az, hogy nem köt le, kettő, hogy nem tudok figyelni, egyszerűen nem megy – fejelte meg végül az ölében pihenő párnát egy panaszos nyögéssel egybekötve.

- És mondd, ó te szerencsétlen, ki nem tudsz tanulni – ült át Hyungwon mellé Jooheon, átkarolva a vállát. – Köze van-e az állandóan elterelődő figyelmednek egy tejföl szőke, fehér bőrű, izmos, mérnöknek tanuló fiúhoz, akit teljesen véletlenül Shin Hoseoknak hívnak?

- Azt hiszem, rájöttem, hogy milyen érzés volt Hoseoknak, hogy annyit kellett rám várnia – dünnyögte Hyungwon a párnába, amit az arcához szorított.

- És mire jutottál? – nevetett fel Jooheon.

- Hogy szar. Nagyon szar érzés.

- Akkor mi lenne, ha mondjuk ahelyett, hogy itthon küszködsz és még csak nem is tanulsz, hasznossá tennéd magad és tényleg visszamennél a kollégiumba, ahol a kedves szobatársad is ott van minden bizonnyal.

- Pont ezért nem mehetek, nem érted? – nézett vissza Jooheonra elgyötört arccal Hyungwon. – Biztos, hogy ott lenne, én pedig… Tudod mit kellett nekem átélni, mielőtt visszajöttem, haza? Fél méternél épp, hogy csak közelebb engedett magához, ha átöleltem, tizedmásodperceken belül kibújt az ölelésemből! Mindemellett természetesen, mert hát „ilyen tikkasztó hőséget máshogy nem lehet elviselni” szöveggel, reggeltől estig póló nélkül mászkált a szobában! Este meg a zuhanyzóból egy épp, hogy megkötött törölközővel a csípője körül jött ki és láttam, ahogy a vízcseppe-

- Jó, köszönöm, elég lesz – nevetett Jooheon. – Azt hiszem, elég alaposan kikészít a srác.

- Kikészít, megőrjít, elcsábít, húzza az agyam és… Jooheon – nyafogott Hyungwon az angyalhoz bújva. 

- Jó ég, Hyungwon, te mit nyavalyogsz már megint? – jött le az emeletről álmosan Changkyun, szemét dörzsölve. – Komolyan, még egy bagzó macska sem nyávog annyit, mint te. Nem lehet tőled aludni…

- Te pokolfajzat, hogy beszélsz a bátyáddal? Igazán együtt érezhetnél – kezdett újra nyafogásba Hyungwon, mire Changkyun inkább csak megforgatta a szemét és kiment a konyhába, hogy főzzön kávét.

Mióta kiderült, hogy Changkyun és Hyungwon féltestvérek, azóta gyakorlatilag beköltözött Kihyunékhoz Changkyun, és teljesen otthon érezte magát, a kollégiumból pedig kiköltözött. Jihyével tisztázták a dolgokat, és most egyelőre úgy nézett ki, hogy megint egész szépen egymásra vannak hangolódva, és amikor Changkyun éppen nem Hyungwont idegesítette, vagy nem Jooheonékon lógott, akkor a porban csúszott, és leste Jihye minden kívánságát. Természetesen ebben, hogy Jihye átgondolja a dolgokat, Hyungwon is segítségére volt, mire Changkyun igazi, magához méltó stílusban ennyit válaszolt: végre kezdesz úgy csinálni, mintha tényleg a bátyám lennél.

Rengeteg időt töltöttek együtt Hyungwonnal a kollégiumban is, még mielőtt Hyungwon ismét Kihyunékhoz menekült volna a tikkasztó hőséggel küzdő Hoseok elől, aki ezt természetesen nem nézte jó szemmel. Igazából semmi baja nem volt Changkyunnal azon kívül, hogy meglátása szerint, állandóan Hyungwon körül legyeskedett. Hiába magyarázta el Minhyuk is neki százszor, vagy ezerszer, hogy Changkyun Jihyével van, nem akar semmit Hyungwontól, aki nem mellesleg a féltestvére.

Azóta pedig, hogy Hyungwon ismét kimenekült a kollégiumból, Kihyunéknál szenvedett naphosszakat. Jooheonnak ez nem volt ellenére egyáltalán, az meg pláne nem, hogy Changkyun is lényegében a ház lakója lett, mert végre újra tele volt élettel a lakás – Hyungwon haldoklását kivéve. 

*

- Fogadjunk, fel sem hívtad – nézett Minhyuk a kóláját szürcsölve Hyungwonra, aki lassan fél órája küszködött egy kis adag sült krumpli elfogyasztásával. 

- De nem hívhatom fel, nem é-

- Már miért ne hívhatnád fel? Azt hiszed, csinál ez mást azon kívül, hogy a tételeit hurcolja ide-oda, főként a mi szobánkba, hogy ott fetrengjen és a hattyú halálát eljátszva sírjon, hogy meg fog bukni? Elárulom nem, Shin Hoseoknak esze ágában sincs szenvedésen kívül mást csinálni.

- Akkor se tudom, hogy mit csináljak – majszolt egy újabb darab sült krumplit a magas srác, világfájdalmas képpel.

- Szerintem, ha odamennél hozzá és úgy emberesen… sőt, istenesen lesmárolnád, sokat segítene…

- Minhyuk! – pirult el Hyungwon, ebben a pillanatban pedig a fehér hajú srác elvigyorodott.

- Te Hyungwon… nem vagy te véletlenül… hogy is mondjam… halálosan szerelmes? – és Hyungwon átváltott paradicsom piros színbe.

- Nem! Szerelmes nem, én csak… Minhyuk, nem tudom, mihez kezdjek magammal, annyira… annyira…

- Szereted?

- Igen… - sóhajtott Hyungwon.

- Nem mondod, hogy ez eddig el se jutott a pici agyadig, hogy te totálisan szerelmes vagy Shin Hoseokba! Akkor minek hagytad, hogy megfektessen?

- Mit tudom én, hagyjál már! Tudtam akkor is, csak ez így sosem volt kimondva, meg semmi. Ő sem mondta, hogy szeret én se neki, ez csak olyan… alap volt, hogy nyilván azért vagyunk együtt, mert szeretjük egymást!

- Ne haragudj, de imádlak zavarba hozni, fogalmad sincs róla, mennyire édes vagy olyankor – nevetett Hyungwon, majd az utca kellős közepén megölelte Hyungwont és egy cuppanós puszit nyomott az arcára.

- Utállak, remélem, tudod – motyogott még inkább zavarban Hyungwon.

- Hogyne tudnám. Majdnem annyira, mint Hoseokot – vigyorgott és elhúzta jobbra Hyungwont.

- Te mit csinálsz? Én nem megyek be a koliba! Eszednél vagy? – kétségbeesetten és tulajdonképpen hisztizve próbálta kihúzni csuklóját a fehér hajú fiú szorításából. – Minhyuk, könyörgöm, szépen kérlek, ne tedd ezt velem, nem akarom, én ezt nem tudom, Minhyuk, kérlek…

- Nocsak, téged is látni erre? – jött ki a kollégiumból Hoseok, és amint meglátta őket elmosolyodott. – Éppen ebédelni indultam, nem jöttök velem?

- Szívesen mennék – szólalt meg Hyungwon előtt Minhyuk -, de már elígérkeztem Hyunwoonak és nagyon régen voltunk már kettesben, szóval… De Hyungwon nagyon szívesen elmegy veled ebédelni.

- Nekem tanulnom kell! – kapaszkodott az utolsó mentőövbe Hyungwon, de Hoseok elmosolyodva nézett rá.

- Majd tanulsz később, egy ebédbe még nem halsz bele – tolta meg Hyungwont picit a derekánál, hogy elinduljon, Minhyuk pedig széles vigyorral integetett utánuk.

*

Tizenöt perccel később ott ültek egymással szemben, a már Hoseok törzshelyének nyilvánított asztalnál a tésztázóban, és míg Hyungwon csak csendben üldögélt és várta, hogy hűljön levese, addig a szőke srác emberinek aligha nevezhető módon tömte magába a már-már lételemének számító ramyunt. 

Hyungwon szinte csodálva bámulta a fiút, és temérdek mennyiségű boldogsággal töltötte el, hogy a fiú étvágya a régi. Nem nagyképűségből, de a többiek elmondása alapján és saját véleménye szerint is, megviselte a fiút ez a pár hét, amíg ő maga azon variált, hogy ugyan kit szeret jobban, pedig teljesen egyértelmű volt számára is, hogy az, amit Hoseok iránt érez, nem csak egy egyszerű fellángolás, ellentétben Changkyunnal. Hozzá inkább az érzések emlékei kötötték, mint maguk az érzések, amik rövid idő leforgása alatt átalakultak egyszerű testvéri szeretetté. De a tény, hogy Hoseok eszik, határozottan megnyugtatta.

- Nem eszel? – rángatta vissza Hyungwont elmélkedéséből gondolatainak főszereplője.

- De-de, csak vártam, hogy elhűljön. Nincsen teflon nyelvem, még ha ramyunról is van szó, ellentétben egyesekkel – szólt vissza csípős éllel Hyungwon, pedig elhatározta, hogy most mindentrendbe hoz, de szerencsére Hoseok csak halkan felnevetett.

- Hát tudod, ez már csak ilyen – rántott vállat jókedvűen. – Mesélj, mi újság veled? Alig látlak ahhoz képest, hogy elvileg visszaköltöztél.

- Tudom, de… - ha mondjuk, nem mászkálnál félmeztelenül a nap huszonnégy órájából huszonötben, lehet, hogy nem küzdenék olyan gondokkal, hogy rád vessem-e magam, vagy csak szimplán rád másszak tanulás helyett, gondolta tovább a mondatot Hyungwon, mégis másként fejezte be. – Otthon, mármint Kihyunéknál, kicsit nyugodtabb a légkör és jobban tudok tanulni, meg… Meg ott van Changkyun is. Amióta kiköltözött a koliból, azóta lényegében nálunk, pontosabban a szobámban lakik, és vele is többet foglalkozom, elvégre mégis baromi sok időt kell bepótolnunk, de…

- Jó, Changkyun, felfogtam, oké – és huss, Hoseok jókedve elillant, Hyungwon pedig legszívesebben belefejelt volna a tésztájába.

Ennyire balfasz is csak ő lehet, hogy érdeklődik felőle Hoseok, végre beszélgetnének, és nem csak kussban ülnének egymással szemben, erre miről beszél? Persze, hogy Changkyunról, és még Hoseok kedvét is elrontja. Így inkább Hyungwon beletemetkezett az evésbe, de nem sokáig tűrte az újbóli hallgatást.

- És… van még vizsgád?

- Van, holnap meg holnapután egy, azután vége. Neked? – nézett fel Hyungwon szemeibe, mire ő gyorsan lehajtotta a fejét.

- Holnapután van nekem is az utolsó – mondta egy újabb falat után, és miután tíz percig rágta azt az egy falatot, ami idő alatt győzködte magát, hogy legyen már férfi, és ne tojjon már be, visszanézett Hoseokra és kissé halkabban hozzátette -, ha gondolod… akkor megvárlak és akkor… ténylegesen visszaköltözök aznap.

- Nem ártana, ha tényleg visszaköltöznél, már nagyon üres volt a szoba – mosolyodott el Hoseok, miután lenyelte az utolsó falatot, mire Hyungwon is megeresztett egy halvány mosolyt. 

Szóval csak unatkozott, nem kimondottan én hiányoztam neki – gondolta magában Hyungwon, de inkább el is hessegette az elképzelést, elvégre, nem várhatja el, hogy Hoseok itt és most azonnal leteperje örömében. Hiszen, ha azt nézzük, lényegében megcsalta valamilyen szinten, és honnan tudhatná Hoseok, hogy ez nem fog megtörténni újra, még ha Hyungwon pontosan tudja is, hogy ilyen soha többet nem fog előfordulni.

- Akkor, haza?

- Szerintem igen, még… át kell néznem jó pár tételt, szóval, ja, haza – bólogatott Hyungwon.

- Elkísérjelek?

- Ne! Úgy értem, nem kell, haza találok, meg… neked holnap is vizsgád van, inkább készülj arra, szia! – köszönt el gyorsan Hoseoktól és szinte futólépésben indult haza, ahogy pedig átlépte a küszöböt, nekitámaszkodott az ajtónak, és lecsúszott a földre.

- Na? Kipletykáltátok magatokat Minhyukkal? – jött valahonnan a nappali felől Jooheon vidám hangja, de amint kiért az előszobába és meglátta a földön gubbasztó Hyungwont, kissé aggódva fordult hozzá. – Minden rendben? – csak bólogatást kapott válaszul és fel sem nézett a fiú a padlóról. – Biztos? – ismét egy bólintás. – Akkor miért vagy ennyire elkenődve? – guggolt le elé Jooheon, és rátette a fiú térdére a kezét, de az csak egy vállrándítással elintézte a válaszadást. – Oké… Akkor, tehát jót beszélgettetek Minhyukkal?

- Ne említsd előttem azt az átkozott angyalutánzatot.

- Mert?

- Elküldött ebédelni. Hoseokkal – mormogta Hyungwon és felhúzta lábat maga elé.

- Oh, szóval nem vagy elkenődve, csak hisztis vagy. Megnyugtató – mosolyodott el Jooheon, mire Hyungwon vállon csapta.

- Nem vagyok hisztis.

- Akkor mi vagy? – vigyorgott Jooheon az egyre csak piruló szárnya-veszett angyalra.

- Csak szerelmes.

*

Két nappal később egy kisebb sporttáskával ment Hyungwon vizsgázni, hiszen hivatalosan is visszaköltözésre készült, és csak a legfontosabb dolgai voltak a kollégiumi szobában, ruháknak, tisztálkodó szereknek azonban még híján voltak, így most ezek lapultak a táskában. 

A folyosó egyik végén Hyungwon várt arra, hogy bemehessen vizsgázni, a másik végén Hoseok, és a Hyungwonhoz közelebb eső széken pedig Minhyuk ült tenyerébe temetett arccal.

- Nem hiszem el, hogy ma tényleg visszaköltözöl vele egy szobába, de hogy most odamenj hozzá köszönni, vagy valami, attól meg betojsz. Komolyan nem hiszlek el.

- Ne cseszegess már, így se tudom, hogy fogok meglenni mellette. Nem mondom, hogy nem kíváncsi rám, mert azért múltkor sikerült beszélgetés… félét művelnünk, de szerintem még mindig nem akarja, hogy megint együtt legyünk, vagy ilyesmi – húzta el a száját Hyungwon.

- Oh, nem hiszem el – pattant fel a székről Minhyuk és vállainál fogva szembe fordította magával a magas fiút. – Figyelj! Hoseok megesketett, hogy ezt még csak véletlenül se mondjam el neked, de már nem tudom tétlenül nézni a teszetoszaságod. Szóval arról, amit most mondok, te nem tudsz, vili? – Hyungwon megszeppenve, de sűrűn bólogatott. – Amióta elmentél, mármint elfutottál a koliból, mást sem hallgatunk tőle Hyunwooval, minthogy meg sem érdemelt téged, meg mit akartál volna te, egy ilyen angyal, pont tőle. Meg különben is olyan hűvös vagy mostanában vele, szinte esélytelennek tartja, hogy te bármit is akarj tőle, de még a barátságodban sem biztos – Hyungwon csak pislogott a félig-meddig új információk hallatán. – Tegnapelőtt, amikor visszajött az ebédről, teljes letargiába esett, amiért olyan hirtelen elfutottál, és folyamatosan azzal traktált minket, hogy ma meg fogja neked mondani, hogy nem muszáj visszaköltöznöd, mert látta rajtad, hogy feszélyez téged, és nem akarja, hogy ő csak rákényszerítsen téged.

- De ez hülye! Engem nem ő feszélyez, hanem az, hogy nem képes egy rohadt pólót felvenni, és félmeztelenül rohangál előttem oda-vissza abban a nyomorult szobában, én meg már nem tudom hogyan visszafogni magam, basszus! – engedett meg magának egy kicsit nagyobb hangerőt, amint látta, hogy Hoseok bement a terembe. – Most ki ne találja már, hogy ne költözzek vissza! Különben is, ő mondta, hogy üres a szoba nélkülem! Nem azt mondta, hogy hiányzom, vagy gyere vissza, vagy mit tudom én, hanem hogy „nem ártana, ha vissza költöznél, már üres volt a szoba nélküled”! Most én ebből honnan szűrjem le azt, hogy bármennyire is vissza akar kapni?

- Hé, ácsi, nyugi – mosolyodott el Minhyuk, ahogy látta barátja kirohanását. – Próbálkoztál már azzal, hogy ezt így el is mondd neki?

- Nem, de…

- Akkor mégis „honnan szűrje le azt, hogy bármennyire is vissza akarod kapni”?

- Nem vagy vicces.

- Nem is viccnek szántam – mosolygott tovább Minhyuk. – Figyelj, én azt mondom, ha nem tudod magad visszafogni, akkor ne fogd vissza magad. Hidd el, nem fog felfalni, legalább is nem úgy, ahogyan te azt gondolod. Szeret és pont olyan balfasz, mint te, és nem meri megmondani neked, hogy kellesz neki. Mert kellesz neki, méghozzá nagyon. Most viszont menj be szépen vizsgázni, és mire kijössz, itt már csak Hoseok fog rád várni, mert én visszamegyek a szobámba, és ne merészelj elmenekülni előle, világos? – mutatott Hyungwonra Minhyuk, de a magasabbnak megszólalni sem volt ideje, már el is indult a fehér hajú Hoseok terme elé, hogy rá várjon. 

Minhyuk pedig tényleg nem viccelt. Mikor Hyungwon kijött a teremből egy hármassal, már csak Hoseok támaszkodott a korlátnak, Hyungwon sporttáskájával a vállán, a telefonját bűvölve, egy feszes, fehér ingben és egy hosszú fekete, talán túlságosan is passzos fekete farmerban, bár Hyungwon fejében ez csak úgy hangzott „basszamegdeistenszexi”. Így egyben. Hoseok hamarabb nézett fel telefonja bámulásából, mint ahogy Hyungwon becsukhatta volna enyhén tátva maradt száját, ezért mosolyogva lépett hozzá.

- Na, mehetünk?

- Pe-persze – válaszolt elakadó nyelvvel Hyungwon, és kis lemaradással indult Hoseok után, hogy megállapítsa, igen, hátulról is „istenszexi” a srác. Aztán eszébe jutott, hogy a kollégium innen tíz percnyi sétára van, és magában elkezdett átkozni mindent és mindenkit, de főleg Minhyukot.

Visszaérve, Hoseok ledobta Hyungwon cuccát a fiú érintetlen ágyára, majd ő maga kiment a konyhába, Hyungwon pedig szó szerint leroskadt az ágyára. Egy szó nem sok, annyit nem szóltak egymáshoz, az alatt a bő tíz perc alatt, amíg visszaértek a kollégiumba és most is mi van? A másik elvonult a konyhába, ő meg nem futhat megint világgá, viszont tehetetlenségében legszívesebben már sírna. 

- Melegítsek neked is spagettit? Jihye csinálta tegnap – hallotta a konyhából Hoseok hangját, de Hyungwont már tényleg a sírógörcs kerülgette és egyszerűen érezte, ha megszólal, akkor kiszakad a torkából a zokogás. – Hallod? – lépett vissza egy pillanatra a szőke srác, de azonnal le is tett minden a kezéből, ahogy meglátta a térdein támaszkodó, lehajtott fejű Hyungwont. – Hé, baj van? – ült le mellé az ágyra.

- Nincs – rázta meg a fejét Hyungwon, és megköszörülte a torkát, ahogy a visszanyelt sírástól kicsit reszelőssé vált a hangja.

- Fáj a hátad? – kérdezte Hoseok, és rátette kezét a másik lapockájára.

- Nem.

- Akkor? – kérdezett vissza tehetetlenül, mire Hyungwon kiegyenesedett és tizenéves kislány módjára, a hiszti határait súrolva, könnyes szemekkel nézett vissza a srácra.

- Komolyan, Hoseok? Ötleted sincs? Szerinted ez így rendben van? Hogy idegenekként sétálunk egymás mellet, síri csendben, és ahogy visszaérünk, sem beszélgetünk? Vagy bármi szóváltás, a rohadt életbe – törölte le dühösen kicsorduló könnyét Hyungwon, és visszanézett Hoseokra, aki csak nagyokat pislogott a fiúra. – Visszaköltöztem a koliba, és igen, miattad! – Hoseok pedig ebben a pillanatban sóhajtott fel, majd már vette a következő levegőt, hogy megszólaljon, de Hyungwon nem hagyta szóhoz jutni. – Nem azért, mert te erőltetted, már nem azért, de ha jól emlékszem, te egy szóval se említetted, hogy jöjjek vissza vagy valami! Vedd le Minhyuk fejét, bánom is én, de nem feszélyez a társaságod. Engem az feszélyez, hogy kurvára nem tudtam semmire figyelni, amikor te itt voltál körülöttem, és ha alapból a légzésed, meg úgy a létezésed nem lett volna épp elég figyelemelterelő, még le is vetted a pólódat és itt grasszáltál félmeztelenül! Ez, Hoseok! Ez feszélyezett! Hogy itt voltál tőlem karnyújtásnyira, de nem érhettem hozzád, nem ölelhettelek meg, mert kitértél az érintésem elől, én pedig majd megvesztem egyetlen pillantásodért! Ha tehettem volna, már másnap rád másztam volna, de sosem – eddig tudta mondani Hyungwon, Hoseok egy pillanat alatt magához húzta a tarkójánál fogva, és megcsókolta, Hyungwon pedig egyetlen másodpercig sem ellenkezett, rögtön magához húzta a derekánál fogva, és visszacsókolt. Olyan rég, annyira rég várt már erre, hogy eszébe sem jutott meglepődni, vagy ellenkezni. De a varázs nem tartott tovább pár másodpercnél, Hoseok elhúzódott.

- Olyan buta vagy, miért nem mondtad? – simította hátra kedvesen a fiú haját a homlokából.

- És te miért nem mondtad? Tudod mit? Nem is érdekel, nem érdekel – húzta magához vissza, percek múlva pedig Hoseok már gond és ruha nélkül simult szenvedélyesen Hyungwonhoz. Hangos sóhajok töltötték be a szobát, vágytól és szerelemtől volt terhes a levegő, az újra egyesülés izgalmától és hevességétől csillogtak a verejtékük cseppjei hátukon és arcukon, szinte gyémántként a délutáni napfényben. Nem kellett több szó, nem kellettek indokok, senkit nem érdekeltek a miértek, csak az volt a lényeg, hogy ismét egymáséi voltak, úgy, ahogy eddig is.

Hyungwon pedig, bár a szárnyait nem kapta vissza, a szíve szárnyalt úgy, ahogy még soha sem.

***